Évek óta egyre szélesebb körben terjed a BAM- mozgalom azaz az emberek biztatása arra, hogy munkahelyükre, iskolájukba biciklivel menjenek. Ezen cél elérésébe komoly pénzösszegeket fektet mind a magyar kormány mind az EU. Költséges kerékpár utakat építünk, a biztonságról tartunk előadásokat, az autósokat neveljük, hogy fogadják el és segítsék a kétkerekűek közlekedését. Miközben szinte megfeledkezünk arról, hogy más módja is van annak, hogy mozgással, környezetbarát módon, illetve a közösségi közlekedésnél még mindig gyorsabb módon érjük el célunkat. FUTVA!! Lássunk néhány érvet amely eme igen egyszerű mozgásfajta mellett szól.
1: A kerékpározásnál kisebb eszközigényű így olcsóbb is
2: Nincs szükség méregdrága bicikli utakra a járda épp elegendő
3: Semmivel sem vagyunk jobban kitéve a városi szennyezéseknek mint kétkeréken
4: A kátyúk kevésbé zavaróak
5: Biztonságosabb, mivel valószínűleg 15 km/h felett senki sem fog nagyon futni munkába illetve ha elütünk egy másik embert akkor valószínűleg (hacsak nem vagyunk páncélban kivont karddal) senkit nem sebesítünk meg, az autósok számára is könnyebben követhető egy ember mozgása mint egy kerekezőé, illetve még törvénybe foglalt elsőbbségünk is van a zebráknál!!
Természetesen ezzel nem azt akarom mondani, hogy az egyéb közlekedési módszereknek nincs létalapja, egyértelmű, hogy a kerékpárral közlekedés ugyanúgy kívánatos mint a gördeszkás és görkorcsolyás!
Csak azt a tévhitet akarom eloszlatni, illetve a problémát diferenciálni, hogy csak a "bringázz a munkába" szlogennek lenne létalapja! Igenis illessék meg legalább a kerekezővel egyenrangú prioritások, támogatások a futókat és az egyéb ma még alternatívnak mondott közlekedőket is!!
ÉLJENEK A FUTÓK!!!
Ui.: Én is így járok és a Széna-tér-ELTE-TTK utat a BKV által kínált 40 percről közel a felére tudom szorítani :)
2012. május 9., szerda
2012. május 6., vasárnap
Amikor elég, hogy egy nap csak 24 órából áll!!
Hát igen, a felkészülésben sajnos kevésbé, míg sérülésekben annál inkább bővelkedő március és április után eljött április utolsó hétvégéje a nagy erő próba napja. A versenyt megelőző napokban Tomival már módszeresen figyeltünk arra, hogy ne most akarjuk megváltani a világot, csak annyit fussunk már amennyit mindenképpen kell. A szigeten a jó időnek köszönhető embertömeget elkerülve, a főváros utcáira helyeztük át edzéseink nagy részét. Így kötöttünk ki mind a belvárosban, mind pedig a várban is. Ez az egész odáig fajult, hogy a sárvári vonatjegyünkért is futva indultunk útnak. Ahogy napról napra közeledett a verseny, hangulatunk állandóan változóban volt. Nem egyszer mondtuk egymásnak, " nah most még nem is izgulok" "majd csak lesz valami" és ehhez hasonló mondatok. Barátink, társaink továbbra is sokszor értetlenül álltak vállalkozásunk előtt. Némelyikük tán megpróbált lebeszélni minket hajthatatlanul ismételgetve, hogy "gondolj csak bele milyen nehéz lesz, de tényleg csak gondolj bele" ilyenkor persze mi megpróbáltuk nem meghallani szavait, hiszen ezt mi is tudtuk, de pontosan egy dolgot nem akartunk, belegondolni. Mások kissé elbagatelizálva a kérdést mondván nyugi Karesz múltkor is milyen jól ment a 100 km. Azért voltak olyanok is akik pontosan jól tudták, hogy az egyik ultra sikere nem szüli a másikét, és, hogy nem szabad túlzásokba esni az elvárásokkal. Edzőnk Tomi csak annyit mondott "azért ne akarj meghalni"- de talán ő tudja a legjobban mi is hajt minket abban, hogy ilyen mások számára értelmetlennek és fölöslegesnek tűnő dolgokba vágjunk.
A verseny kimenetelét illető számok tekintetében március eleje óta komoly változások álltak be: Amikor a János kórház műtőjében feküdtem, akkor azt mondtam, annyi az egésznek
Varrat szedés után így vélekedtem: de jó volna egy 100 km-t lefutni na ez rá két napra sikerült is :)
9:34-es 96 km után: Talán képes vagyok 170 km-t lefutni.....?
A verseny előtt egy héttel: 150 km-t szeretnék futni az biztos meglesz
A verseny napján: Basszus mi ez a hőség, ebből mi lesz ???
Hát ilyen és ehhez hasonló várakozásokkal indultunk el ketten Tomival Sárvárra pénteken, hogy részt vegyünk az ország egyik leghíresebb ultrafutó viadalán a 12/24 órás OB-n. Úgy vágtunk neki, hogy nem mint verseny fogjuk fel, hanem úgy, hogy végre lesz egy napunk amikor nem kell foglalkozni semmivel, ráérünk futni végre. A vonatút gyorsan telt, az úton több futást és teljesítménytúrát kedvelő utazótárssal találkoztunk, így kedélyesen érkeztünk meg Sárvárra. Azt tudtam ,hogy jó hangulat lesz, de azt, hogy már a megérkezéstől kezdve, ennyire jó társaságba csöppenünk, azt szerintem egyikünk sem gondolta. Gyors rajtszám felvétel és pár tányér krumplis tészta elfogyasztása alatt, már több kérdést kaptunk, amelyeknek az alapját mindannyiszor az a tény, vagy talán meglepődés adta, hogy " ilyen fiatalon ultra versenyen? ", mi ezekre így utólag számomra is meglepő természetességgel és egyértelműen válaszoltunk. Ugyanakkor örömmel, és nagy alázattal próbáltam magamba szívni a "nagy öregektől" elleshető technikákat, praktikákat- volt is mit bőven!!!
Másnap reggel, őszintén megvallva, erős izgatottsággal ébredtem, és az ablakon kinézve konstatáltam, hogy tegnapi meleg, tovább erősödött, ahogyan félelmeim is. Aztán, ahogy mindannyian összegyűltünk a rajtnál a meleg ugyan nem de a gyomromat szorongató stressz szerencsére enyhült. Az utolsó pillanatokban még ha jól emlékszem két dolgot igyekeztem tudatosítani magamban 1: Csak lassan, lassan ráérünk! 2: Inni, inni, inni.
10 óra van eldördül a start és kezdetét veszi a 24 órán át tartó körözés az 1000 m-nél alig hosszabb belvárosi körpályán. A meleg ellenére meglepően jól éreztem magam a tempó tetszett, ittam rendesen, és a sapka vizezéséből is kijutott bőven. Három órával a rajt után azonban valami történt. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy lehetőséget, de úgy éreztem, hogy a tempóm fenntartásához indokolatlanul nagy energiákat kell mozgósítsak, bár holtpontnak igen korán jött ezért nem nagyon foglalkoztam a problémával. A gondok azonban nem enyhültek sőt!! Az anyagcserém szinte megszűnni látszott, megittam addigra már jó pár liter vizet, azonban ennek semmi látszata nem volt, amely csak növelte az aggodalmaimat. A veséim fájni kezdtek, így leülésre kényszerültem. Az idő borzalmasan ment ezért gyors kaja és további víz után, cipőmet a 7 éves hű társamra cserélve, legalább agyilag megnyugodva indultam újra futásnak. De nem telt bele néhány kör amikor azt éreztem, hogy a nagyon lightos futáshoz olyan pulzus társul, hogy az még sprint távoknál is zavarna. Sebaj mondom még egy kör hátha csak be kell melegedjek (gondoltam ezt kb 31°C-ban, tűző napon 30 km felett- így utólag elég nagy hülyeségnek hangzik), de a következő körre már szédülés is társult a korképemhez :(.. Úgy döntöttem árnyékba húzódok egy kicsit, gondjaim azonban nem enyhültek úgy ahogy elvártam azt, ezért a kis pihenő ha jól emlékszem 2 órára rúgott ( vagy még többre ) mire úgy éreztem, hogy egyáltalán lábra bírok állni. Ekkor már 16 óra után jártunk, a jobban létemen csak kicsit felbuzdulva igen lassú és megfontolt haladásba kezdtem. Azonban agyilag nem bírtam elviselni, azt, hogy míg én fetrengtem addig a többiek így Tomi barátom is sorra rótták a köröket. Pedig az ultrafutás egyik legfontosabb hozzávalója az agy, aminek szükségességét is tapasztalhattam meg leginkább. 20 óra tájban a feladás mellett döntöttem, és Tomi segítésén kezdtem el ügyködni. Azonban itt kell megjegyeznem azt az óriási összetartást amely az ultrafutó közösségben tapasztalható, évtizedes versenytapasztalatom során először tapasztaltam azt, hogy versenytársaim, ellenfeleim nem elfojtott örömmel egyfajta önigazolással veszik tudomásul a feladásomat, hanem biztatva, tanácsokkal ellátva ösztönöznek folytatásra. Köszönet mindenkinek a kedves és segítő tanácsokért, gondolatokért. Este 10 óra után, hogy a 12 órás futók szép lassan pihenni szállingóztak, én is chipem leadása mellett döntöttem, mondván befejezem versenyt közel 55 km-rel :S. De előtte még egy tányér gulyás elfogyasztása mellett döntöttem, és mint utólag kiderült nagyon helyesen döntöttem!! A meg nem érdemelt vacsorámat fogyasztottam, a versenyen megismert, szintén az ELTE padjait koptató Rékával akinek nagy szerepe van abban, hogy további kilométerek megtétele mellett döntöttem. Ugyanis miközben kedélyesen elbeszélgettünk a földrajz és az alkalmazott közgazdaságtan szépségeiről, szép lassan meggyőzött, hogy fussak vele egy kört (mire nem képesek a nők? :) ). Végül el is indultunk arra az egy körre, a helyzet ad hoc jellegét mutatja, hogy én zokni nélkül befűzetlen cipővel indultam el rá. Ez az egy kör oly annyira rendbe rakta anyagcserémet, hogy magam is meglepődtem. Így az egy kört követte a kettő, majd a többi is, továbbra is zokni nélkül igaz addigra már befűzött cipővel. Úgy gondoltam levezetek (szerencsére a chip még megvolt), amíg Tomi alszik addig gyűjtöm a kilométereket! Tomit éjfélkor felkeltve (aki akkor több mint 30 km-el járt előttem) közösen folytattuk a körözést akkor már zokniban. Tíz kör megtétele után egy kellemes masszázs igénybevételével próbáltam regenerálódni (sikerrel), oly annyira, hogy utána órákig nem vettem észre, hogy Tomi kicsit megborult, így újra nyugovóra tért, így köztünk a különbség egyre fogyott, majd 3 km-re apadt!! Reggel 6-kor egy éjszaka végig futása után Tomi a futást én egy kis pihenést választottam. Így a köztünk lévő km- differencia tovább nőtt de ekkor már ez érdekelt legkevésbé.... Az utolsó órákban már egy amolyan halálmenetnek tűnt minden: kicsit szédelgősen a bokorba be be kacsintva :) picit totyogósan tudtam csak előrehaladni. A 24 órát teljesen kihasználva a pályán ért a felmentő dudaszó, és így én kicsit sem büszkén az eredményre csupán 113,3154 km-ig jutottam. Azonban mikor megálltam eddig sosem tapasztalt síró roham jött rám!! Hogy miért is... talán azért mert a versenyen irtózatos szélsőségeket éltem meg fetrengtem a hányással és szédüléssel dacolva, futottam elbízva, szakmáztam, ismerkedtem vacsora közben (Köszönet Rékának :)), futottam örömből, hogy már úgyis mindegy, de legalább hűvös van :) feladtam levettem a rajtszámot! DE akkor valahogy 24 óra után mégis befejeztem a versenyt! Akkor még nem láttam, hogy miért is kéne elégedettnek lennem magammal, de még ma sem, azonban mára már látom, hol mit rontottam el. Látom azt, hogy a korreláció egy 18 °C-os kellemes szellős 18 szigetkör és egy rekkenő hőségben, tűzőnapon egy rövid beton körpályán több mint egy hónappal később teljesített ultrafutás között, igen kicsiny.
Óriási tapasztalat volt, és a szenvedések ellenére még inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én ezt szeretem és ezt akarom csinálni!!!
A verseny teljesítéséért rengeteg mindenkinek tartozok köszönettel, sárvári futótársaimnak a biztató szavakért, segítségért, Rékának, hogy továbbmentem. Azoknak akik nélkül év közbeni felkészülésem nem volna teljes Tominak (akit megfertőztem ezzel a hülyeséggel, hogy mára egymást tudjuk fertőzni tovább és tovább).
A következő 100 km feletti erőpróba a Mátra 115-lesz (124,04 km és 6374 D+) Június 2-án, remélem kisebb meleggel, és 24 órán belüli teljesítéssel.
A verseny kimenetelét illető számok tekintetében március eleje óta komoly változások álltak be: Amikor a János kórház műtőjében feküdtem, akkor azt mondtam, annyi az egésznek
Varrat szedés után így vélekedtem: de jó volna egy 100 km-t lefutni na ez rá két napra sikerült is :)
9:34-es 96 km után: Talán képes vagyok 170 km-t lefutni.....?
A verseny előtt egy héttel: 150 km-t szeretnék futni az biztos meglesz
A verseny napján: Basszus mi ez a hőség, ebből mi lesz ???
Hát ilyen és ehhez hasonló várakozásokkal indultunk el ketten Tomival Sárvárra pénteken, hogy részt vegyünk az ország egyik leghíresebb ultrafutó viadalán a 12/24 órás OB-n. Úgy vágtunk neki, hogy nem mint verseny fogjuk fel, hanem úgy, hogy végre lesz egy napunk amikor nem kell foglalkozni semmivel, ráérünk futni végre. A vonatút gyorsan telt, az úton több futást és teljesítménytúrát kedvelő utazótárssal találkoztunk, így kedélyesen érkeztünk meg Sárvárra. Azt tudtam ,hogy jó hangulat lesz, de azt, hogy már a megérkezéstől kezdve, ennyire jó társaságba csöppenünk, azt szerintem egyikünk sem gondolta. Gyors rajtszám felvétel és pár tányér krumplis tészta elfogyasztása alatt, már több kérdést kaptunk, amelyeknek az alapját mindannyiszor az a tény, vagy talán meglepődés adta, hogy " ilyen fiatalon ultra versenyen? ", mi ezekre így utólag számomra is meglepő természetességgel és egyértelműen válaszoltunk. Ugyanakkor örömmel, és nagy alázattal próbáltam magamba szívni a "nagy öregektől" elleshető technikákat, praktikákat- volt is mit bőven!!!
Másnap reggel, őszintén megvallva, erős izgatottsággal ébredtem, és az ablakon kinézve konstatáltam, hogy tegnapi meleg, tovább erősödött, ahogyan félelmeim is. Aztán, ahogy mindannyian összegyűltünk a rajtnál a meleg ugyan nem de a gyomromat szorongató stressz szerencsére enyhült. Az utolsó pillanatokban még ha jól emlékszem két dolgot igyekeztem tudatosítani magamban 1: Csak lassan, lassan ráérünk! 2: Inni, inni, inni.
10 óra van eldördül a start és kezdetét veszi a 24 órán át tartó körözés az 1000 m-nél alig hosszabb belvárosi körpályán. A meleg ellenére meglepően jól éreztem magam a tempó tetszett, ittam rendesen, és a sapka vizezéséből is kijutott bőven. Három órával a rajt után azonban valami történt. Akkor még nem tulajdonítottam neki nagy lehetőséget, de úgy éreztem, hogy a tempóm fenntartásához indokolatlanul nagy energiákat kell mozgósítsak, bár holtpontnak igen korán jött ezért nem nagyon foglalkoztam a problémával. A gondok azonban nem enyhültek sőt!! Az anyagcserém szinte megszűnni látszott, megittam addigra már jó pár liter vizet, azonban ennek semmi látszata nem volt, amely csak növelte az aggodalmaimat. A veséim fájni kezdtek, így leülésre kényszerültem. Az idő borzalmasan ment ezért gyors kaja és további víz után, cipőmet a 7 éves hű társamra cserélve, legalább agyilag megnyugodva indultam újra futásnak. De nem telt bele néhány kör amikor azt éreztem, hogy a nagyon lightos futáshoz olyan pulzus társul, hogy az még sprint távoknál is zavarna. Sebaj mondom még egy kör hátha csak be kell melegedjek (gondoltam ezt kb 31°C-ban, tűző napon 30 km felett- így utólag elég nagy hülyeségnek hangzik), de a következő körre már szédülés is társult a korképemhez :(.. Úgy döntöttem árnyékba húzódok egy kicsit, gondjaim azonban nem enyhültek úgy ahogy elvártam azt, ezért a kis pihenő ha jól emlékszem 2 órára rúgott ( vagy még többre ) mire úgy éreztem, hogy egyáltalán lábra bírok állni. Ekkor már 16 óra után jártunk, a jobban létemen csak kicsit felbuzdulva igen lassú és megfontolt haladásba kezdtem. Azonban agyilag nem bírtam elviselni, azt, hogy míg én fetrengtem addig a többiek így Tomi barátom is sorra rótták a köröket. Pedig az ultrafutás egyik legfontosabb hozzávalója az agy, aminek szükségességét is tapasztalhattam meg leginkább. 20 óra tájban a feladás mellett döntöttem, és Tomi segítésén kezdtem el ügyködni. Azonban itt kell megjegyeznem azt az óriási összetartást amely az ultrafutó közösségben tapasztalható, évtizedes versenytapasztalatom során először tapasztaltam azt, hogy versenytársaim, ellenfeleim nem elfojtott örömmel egyfajta önigazolással veszik tudomásul a feladásomat, hanem biztatva, tanácsokkal ellátva ösztönöznek folytatásra. Köszönet mindenkinek a kedves és segítő tanácsokért, gondolatokért. Este 10 óra után, hogy a 12 órás futók szép lassan pihenni szállingóztak, én is chipem leadása mellett döntöttem, mondván befejezem versenyt közel 55 km-rel :S. De előtte még egy tányér gulyás elfogyasztása mellett döntöttem, és mint utólag kiderült nagyon helyesen döntöttem!! A meg nem érdemelt vacsorámat fogyasztottam, a versenyen megismert, szintén az ELTE padjait koptató Rékával akinek nagy szerepe van abban, hogy további kilométerek megtétele mellett döntöttem. Ugyanis miközben kedélyesen elbeszélgettünk a földrajz és az alkalmazott közgazdaságtan szépségeiről, szép lassan meggyőzött, hogy fussak vele egy kört (mire nem képesek a nők? :) ). Végül el is indultunk arra az egy körre, a helyzet ad hoc jellegét mutatja, hogy én zokni nélkül befűzetlen cipővel indultam el rá. Ez az egy kör oly annyira rendbe rakta anyagcserémet, hogy magam is meglepődtem. Így az egy kört követte a kettő, majd a többi is, továbbra is zokni nélkül igaz addigra már befűzött cipővel. Úgy gondoltam levezetek (szerencsére a chip még megvolt), amíg Tomi alszik addig gyűjtöm a kilométereket! Tomit éjfélkor felkeltve (aki akkor több mint 30 km-el járt előttem) közösen folytattuk a körözést akkor már zokniban. Tíz kör megtétele után egy kellemes masszázs igénybevételével próbáltam regenerálódni (sikerrel), oly annyira, hogy utána órákig nem vettem észre, hogy Tomi kicsit megborult, így újra nyugovóra tért, így köztünk a különbség egyre fogyott, majd 3 km-re apadt!! Reggel 6-kor egy éjszaka végig futása után Tomi a futást én egy kis pihenést választottam. Így a köztünk lévő km- differencia tovább nőtt de ekkor már ez érdekelt legkevésbé.... Az utolsó órákban már egy amolyan halálmenetnek tűnt minden: kicsit szédelgősen a bokorba be be kacsintva :) picit totyogósan tudtam csak előrehaladni. A 24 órát teljesen kihasználva a pályán ért a felmentő dudaszó, és így én kicsit sem büszkén az eredményre csupán 113,3154 km-ig jutottam. Azonban mikor megálltam eddig sosem tapasztalt síró roham jött rám!! Hogy miért is... talán azért mert a versenyen irtózatos szélsőségeket éltem meg fetrengtem a hányással és szédüléssel dacolva, futottam elbízva, szakmáztam, ismerkedtem vacsora közben (Köszönet Rékának :)), futottam örömből, hogy már úgyis mindegy, de legalább hűvös van :) feladtam levettem a rajtszámot! DE akkor valahogy 24 óra után mégis befejeztem a versenyt! Akkor még nem láttam, hogy miért is kéne elégedettnek lennem magammal, de még ma sem, azonban mára már látom, hol mit rontottam el. Látom azt, hogy a korreláció egy 18 °C-os kellemes szellős 18 szigetkör és egy rekkenő hőségben, tűzőnapon egy rövid beton körpályán több mint egy hónappal később teljesített ultrafutás között, igen kicsiny.
Óriási tapasztalat volt, és a szenvedések ellenére még inkább nyilvánvalóvá vált számomra, hogy én ezt szeretem és ezt akarom csinálni!!!
A verseny teljesítéséért rengeteg mindenkinek tartozok köszönettel, sárvári futótársaimnak a biztató szavakért, segítségért, Rékának, hogy továbbmentem. Azoknak akik nélkül év közbeni felkészülésem nem volna teljes Tominak (akit megfertőztem ezzel a hülyeséggel, hogy mára egymást tudjuk fertőzni tovább és tovább).
A következő 100 km feletti erőpróba a Mátra 115-lesz (124,04 km és 6374 D+) Június 2-án, remélem kisebb meleggel, és 24 órán belüli teljesítéssel.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)