Vissza a terepre !-- Miért fut ez a barom? -

Itt az ősz, amit részen már nagyon vártam, ugyanakkor azonban elég hamar kőkemény télbe fog átcsapni :S
Az ősz eljött, így én is fokozatosan visszatérek a terepultrák világába, így elsőként most hétvégén egy ultrának, csak igen szerényen nevezhető Gémes 50 lekocogásába kezdtem.
A nyár során Magyarország aszfalt útjain lerótt sok száz kilométer után már augusztusban sokszor éreztem, hogy vissza kéne térni Magyarország erdei útjaira. Nyaranta azonban valamiért nem vágyok az erdőkbe, főleg a tavalyi darázscsípéses esetem után.
Így a héten újra előkerült hű társam a Speedcross 3, és fokozatosan bevetettem magam az "erdőbe", mivel magamat ismerve nem csupán a jó levegő, és ízületeim kimélése céljából teszem mindezt ! Mert ami aszfalton nehéz, az terepen már óriási kihívás, nem csak magadat kell leküzdened, hanem a terepet és sokszor az időjárást is. És én ezt szeretem. Szeretem ha a másnap még az erdőben ér, szeretem mikor úttalan utakon érem el célomat, szeretem az erdő hangulatát.
---------
Ezen sorok írása közben még a hét elején :) többszörösen megszakadt az internetkapcsolatom, így akaratlanul is arra kényszerültem, hogy irományomat később fejezzem be! Az eddig eltelt pár napban azonban, újabb ötletek jutottak eszembe mivel is gazdagítsam a bejegyzést?? Így jött létre a cím második fele -Miért fut ez a barom?- Meglepő módon ezt a kérdést általában nem mások teszik fel nekem, hanem sokkal inkább én kérdezem magamtól időről időre......
A választ kb. egy pár hónapja sikerült megfogalmaznom magamnak úgy, hogy úgy éreztem abban az egy mondatban minden benne van.
Mert ilyet senki sem csinál!! 
Visszatekintve elmúlt 21 évemre, mindig is szerettem olyat csinálni, amelyről úgy éreztem, hogy kevesen teszik ezt meg. Szerettem a különleges kihívásokat, sőt inkább úgy fogalmaznék minden kicsit is nehéznek tűnő feladatot ( talán épp azokat amelyeket nehézségük miatt senki sem csinál) kihívásnak tekintettem, ilyen volt számomra a hosszú evezések zöme, amikor a hét bármely napján, és sokszor már időjárásra való tekintet nélkül több órát töltöttem a hajóban- pedig tisztában voltam azzal, hogy bármennyit is evezek és szinte bármit is teszek meg, sosem tudom utolérni az abban a pillanatban otthon a meleg szobában ülő nálamnál jóval tehetségesebb kortársaimat! Ugyanakkor már akkor is ez kellett nekem úgymond a hétköznapokban még ma is úgy emlegetett valami " hülyeség ". Hogy ez mit takar valami bizonyítást magamnak, vagy csak a lelkiismeretem megnyugtatása, hogy én mindent megtettem, azt még nem tudom!

Olyan 2010 magasságában egyetemi éveimnek elején, kicsit megváltozott valami, észrevétlenül de utólag egyértelműen láthatóan elkezdtem szimpatizálni a rövidebb távokkal is. Nem volt annyira reménytelen vállalkozás, de akkor talán sorsszerűen megtörtént az az esemény amely elindított mostani életemre.
Ez az esemény nem más volt mint barátom, a hajóban évek óta társam Tomi kéztörése volt, amely törést okozott felkészülésünkben a kajakozás terén is. Így akkor mondhatni hiretelen felindulásból, no nem előzmények nélkül, a hegymászást célként kitűzve egy teljesítménytúrán találtam magamat. Kezdetben még a maitól nagyon eltérő képet festve farmer nadrágban nagy zsákkal 40-50 km-es túrákon vettünk részt, de ezt még ugyanazon évben felváltotta a minimálcuccos, inkább futóra hajazó kinézettel megjárt az ismerőseim számára már az ész szerűség határait túllépő 80 km feletti túrák sorozata.
Fokozatosan eljutottam odáig, hogy egy túrán nem csak gyalogolni lehet (amely gyaloglás már amúgy is 6 km/h átlagokat jelentett) hanem futni is. Futva nem csak gyorsabban érek végig, hanem megint úgy érezhettem (no persze ezt is csak egy ideig), hogy ilyet senki nem csinál) [ egy kis magyarázat senki= épeszű ember]. Fél évvel új karrierem kezdete után már a M115 rajtjában találtam magam, csekély esélyekkel, hogy be is fejezem a túrát ( melyet sokan Magyarország egyik vagy több szempontból a legnehezebb túrájának tartanak). De sikerült beértem, méghozzá úgy, hogy utólag visszatekintve rengeteg maradt még bennem.
Aztán mozgalmas nyár következett ( Erdély, Albánia, Korzika) és utólag már nem tudom megmondani mikor és pontosan miért a Margitsziget aszfaltján találtam magam miként a kilométereket rovom szorgosan. Innen már valószínűleg nem sok választott el attól, hogy aszfaltfutó azon belül is persze az ultra távokkal szemezgessek !!! Már meg nem tudnám mondani, de utólag visszatekintve teljesen természetes módon a Sárvár 24/12 órás verseny kiírását bújjuk. És innentől már ismerős a történet legalábbis mint kronológia.
Azt ne gondolja senki, hogy a kajakozástól, és a víz szeretetétől ilyen könnyű volt megválni. Nem telt el úgy hét sőt még most sem telik, hogy ne gondolnék arra de jó lenne újból annyit és úgy kajakozni. De mindig csak egy bökkenő van az evezés egy speciális mozgás. Ez lehet, hogy az én hibám de tudom milyen voolt kajakozni akkor két éve, és ha mostanában beülök a hajómba és nem ültem benne előtte lévő nap és az előtt, akkor nem élvezem úgy, nem halad annyira, nem esik olyan jól. Már többször próbáltam, hogy ezt a két sportot egymás mellett csináljam, de sajnos vagy szerencsére olyan vagyok, hogy ha valamit csinálok, azt teljes egészében csinálom, meg azért sok esetben 4-6 óra futás után ritkán van kedvem hajóba szállni.
Úgyhogy ezen dilemma megoldása még várat magára, de úgy érzem elég fiatal vagyok még ahhoz, hogy ezen ne izguljak tovább.
Tehát e rövidnek egyáltalán nem mondható kitérő után vissza az elejére !
Jön a tél jönnek a terep ultrák úgy mint Dupla Élmény, P85, és remélem lelkesedésem kitart nyárig amikorra már újra a képbe jönnek a aszfalt ultrák és lesz erőm, és főleg, hogy nem leszek sérült és meg tudom csinálni a Terep 100-at és a M115-öt és ezúttal már futva is.